Kórház 2.felvonás

hát igen...sajnos nem lett vége a kálváriámnak. Pénteken mire anya visszaért hozzám, újra hánytam, ment a hasam, rosszul néztem ki. Csak kuporogtam az ölében, sírdogáltam és közben csepegett az infúzió. Anya is pityergett, apa is, úgyhogy családi sírást rendeztünk...aztán olyan hasgörcsöt kaptam, hogy adni kellett gyorsan görcsoldót, mert alig kaptam levegőt. Szóval gondolhatjátok anya elmúlt nyolc éjszakája milyen volt...szinte semmit sem aludt, nem mert. Nehogy álmomban érjen valami baj.
Estére azért már jobban lettem, levettek az infiről, de ekkor meg megcsúsztam és beütöttem a számat. Persze egyből lerohantunk a balesetire, ha már úgyis a kórházban vagyunk, de szerencsére csak felületi volt a sérülés. :)
Vasárnap már semmi baj nem volt, teljesen jól voltam, csak állította a doki, hogy anémiás vagyok, azaz súlyos vérszegény, ezért nem engedett haza. Persze anya nem nyugodott bele, hiszen mindig hord vérvételre és tudta, hogy egy hete még nem voltam az, akkor most sem lehetek, ezért felhívta a tesóját. Mondta neki Heni, hogy az lehet a baj, hogy onnan vették a vért ahol az infit adták, s nagyon felhígulhatott a vérem. Így anya kért még egy vérvételt, de egyetértett vele a doktornéni is a kórházban. Hétfőn megtörtént a vérvétel, ami 20 percig tartott, ugyanis a fejem is megszúrták két helyen meg a kezem is mire sikerült kicsikarni egy kis vért belőlem. Anyát úgy vezették ki, majdnem elájult mikor meglátta, hogy bökik a bucimat.
A vérkép rendben volt, így délután hazaengedtek. Szépen kitakarított anya, megvacsoráztunk és ,lefeküdtem aludni....de itt még nem ért véget a történet.
Újra hányni kezdtem és még jobban ment a hasam mint az elmúlt 5 napban.
Gyorsan összepakolt anya és rohantunk a fehérvári kórházba. Hátha ott csinálnak is már végre valamit.Egyből kaptam szurit, gyógyszereket, és infúziót, el is aludtam hamar. Másnap három adag csomagot csináltam, persze még mindig ment a hasam. Eküldték a székletem tenyésztésre.
Kiderült, hogy nem is a rota vírust kaptam el, hanem amit a fülemre kaptam antibiotikumot, túl nagy adagban írta ki az orvos és az miatt vmi baktérium elszaporodott a beleimben és attól ment ennyire a hasam. Adtak rá gyógyszert és ma végre véglegesen hazaérkeztünk.
De itt már rendes ágyban aludtunk anyával, normálisan elláttak minket és képzeljétek még sétálni is kimehettünk a parkba. Tök jó volt, hogy nem voltunk bezárva a négy fal közé.
És a mai állás: majdnem egy kilót fogytam, csak a pirított zsemlét és a banánt eszem meg, langyos teát iszok, de végre VÉGRE ITTHON VAGYOK!!! és végre jó a kedvem.
És a tanulság: SOHA többé nem megyünk a veszprémi kórházba. Ott anya kabátja volt a párnánk, a földön aludtunk egy vékony matracon és egy kis szobába voltunk bezárva, ami mellesleg átjáróház volt, mert azon keresztül közlekedett minden szobából mindenki. Csapkodták az ajtókat, még jó hogy csak kettő volt, így nem riadtam fel, csak félóránként....volt hogy annyira felijedtem álmomból, hogy majdnem leestem a matracról akkorát ugrottam, utána ki is buktam az összes teát amit megittam...szóval szörnyű volt.
De azért mindenhol szerettek, mindig megdícsértek, hogy milyen mosolygós, barátkozós fiú vagyok, és milyen türelmesen viselem a betegségem. Anya is meg volt lepődve, tényleg nagyon jól viselkedtem hamar elrepültek a napok. Hihetetlenül bújós lettem, sok sok puszit adtam anyának az elmúlt néhány napban, van amikor csak úgy odamentem átöleltem a nyakát és puszilgattam. (nagyon jól esett...meg is könnyeztem...by: anya)
a végén már a vizsgálatoknál sem sírtam, és fehérváron amikor betették a tűt a kezembe, akkor is már csak kicsit pityeredtem el...nem volt üvöltés.
Na egyenlőre most ennyi, megyünk aludni, kipihenjük a fáradalmakat...